Menü
Én, a múlt század közepén született emberke, immár két évszázad, sőt, két évezred hetedik évtizedét taposom ezen a világon. Vagyis 1951. november 27-én láttam meg a napvilágot, bár akkor már sötétedett…
Optimista, jókedvű nyilasként születtem, és ez a mai napig meghatározza az alaptermészetemet. Egy kicsi faluba, Ráksiba vittek haza a kaposvári kórházból, ott jártam iskolába, míg be nem költöztünk a megyeszékhelyre. Bizony, nagy veszteségként éltem meg a lakhely változtatást, amit később A zöld tornyú város című novelláskötetemben sikerült feldolgoznom. Szívemben, lelkemben ma is falusi vagyok, mert a boldog gyerekkor kitörölhetetlen az emberből.
A középiskolát a Noszlopy Gáspár Közgazdasági Szakközépiskolában végeztem el, bár a számok helyett ott is inkább az irodalom óra volt a kedvenc tantárgyam. Az irodai munkát szívből utáltam, nem is maradtam meg ezen a vonalon. Elvégeztem, immár felnőttként, a Kirakatrendező és Dekoratőr Szakképzőt. Ez a szakma nagyon kedvemre volt, kiélhettem benne e kreativitásomat, a brigádnapló írásban pedig a betűk iránti vonzalmamat.
Huszonkét évesen férjhez mentem, született egy kislányom, ahogy akkoriban illett. A harmincas éveim elején jött a „nagy váltás”, elváltam, és átnyergeltem a vállalkozás rögös mezejére, amit azóta is járok. Igaz, még csak kisiparnak nevezték eleinte…
Szorgalmasan készítem a kis konyhaköténykéimet, mert a textil is a szívem csücske volt mindig. Csak senki sem figyelt fel rá…
Az életem során átélt események, sikerek, csalódások, szerelmek élménye egyre csak sokasodott bennem, aztán 2008. aug. 10.-én kitört, egy barátnőm emlékkönyvébe írt egyszerű versike formájában. Átszakadt a gát, csak jöttek egyre a versek. Eleinte félve mutattam meg őket a kézműves kollégáknak, de a tőlük kapott bátorítások erőt adtak. Biztattak arra is, hogy ne csak antológiákba küldjem a verseimet, várják a saját kötetemet.
Így született meg 2014-ben az első „szellemi gyermekem”, A suttogó. Szinte évenként követték őt a „testvérkéi”, 2016-ban a Szívzűr, 2017-ben A fák nem futnak el, 2018-ban a Csók Csöpi, és más macskaságok, 2019-ben a Rőzseláng, 2021-ben pedig a Gyöngyszemek és A zöld tornyú város. Most éppen „várandós vagyok” a nyolcadikkal, aminek a Kincsek és kacatok nevet adtam. Hamarosan nyomdába viszem, mert várják már az olvasóim.
Jelenleg második házasságomban élek Kaposfüreden, a teljes nevem Pálné Tóth Gyöngyi. De a publikálás során a lánynevemet használom, ezt azzal szoktam magyarázni, hogy a Pálné olvas, a Tóth Gyöngyi pedig ír.
Rendszeresen jelennek meg verseim és novelláim a Somogy Irodalmi és Művészeti Folyóiratban, amire nagyon büszke vagyok. A szerkesztőség irodalomtörténészei ruháztak fel a megtisztelő „író, költő” címmel, amit magamtól sosem mertem volna megtenni.
Nyugdíjas a szó valódi értelmében sosem leszek, bár kissé „felújított motorral”, de folyamatosan tevékenykedem, és írok. Megpróbálom mindenből kihozni a legjobbat. Ha szomorút írok, az is csak azért van, hogy a mindennapokban még jobban tudjak vidáman tekinteni a jövőbe. Talán valamelyik unokám követ majd ezen az úton!
Köszönöm, hogy „rövid” bemutatkozásomra figyelmet fordítottatok!
